Legújabb természetvédelmi területünkön apró, de annál ősibb élőlények jelentek meg.

A nemrégiben védetté nyilvánított Táti-szigetcsoporton a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság 2017-ben olyan műtárgyakat épített, amelyek javítják a szigetek vízforgalmát és vízellátását. A beruházással érintett réten, amelyet 2020-ban a késő téli időszakában elöntött a Duna, apró, kevéssé ismert, ám igen érdekes formájú vízi lények jelentek meg: tavaszi pajzsosrákok (Lepidurus apus). A tavaszi pajzsosrák és közeli rokona a nyári pajzsosrák (Triops cancriformis) több mint 250-300 millió éve változatlan formában maradt fenn, így a legősibb fajok közé tartoznak. Élő fosszíliáknak is szokták nevezni ezeket az állatkákat, ami nem túlzás, hiszen a dinoszauruszokkal egy időben már a mai formájukban léteztek.

Szaporodásuk sem mindennapi. Egyivarú és kétivarú nemzedékek váltják egymást. A kétivarú nemzedék ivarosan szaporodik, így biztosítja az állományon belüli változatosságot, míg az egyivarú –  nőstény egyedekből álló – nemzedék szűznemzéssel hozza létre utódait, úgynevezett tartós petéket rak le a talajra. A peték fejlődésükhöz igénylik a kiszáradást, sőt akár több évtizedet is kibírnak víz nélkül és még erősebb fagyban sem károsodnak. A kisrákok az áradás és a megfelelő hőmérséklet hatására fejlődnek ki a petéből és igen gyorsan nőnek. A tavaszi pajzsosrák 6-7, míg a nyári pajzsosrák akár 10 cm-nél nagyobb testhosszúságot is elérhet. Az állat számos levélláb-párjának jellegzetes hullámzó mozgásával viszonylag gyorsan tud úszni, így hatékony ragadozó, de a növényi táplálékot is elfogyasztja. A pajzsosrákok az időszakos vizek lakói, ahol a nedves és a száraz időszak váltja egymást, így nem hosszú életűek. Sikeres fennmaradásukhoz az kell, hogy még az élőhely kiszáradása előtt petét tudjanak rakni. Az éghajat változása, az ember egyre növekvő területigénye, illetve a vegyszerek élővízbe jutása miatt egyre kevesebb ilyen élőhely marad zavartalanul, így e két faj – bár törvény nem védi őket – sérülékenynek mondható.

Forrás: dunaipoly.hu A cikket írta: Dr. Tóth Balázs – hidroökológiai referens, DINPI
Fotó: Gór Ádám  vm-magazin.hu